A látszat csal, a valóság tanít

Azok számára, akik nehezen lépnek egy káprázat útjára... 

A bölcselet, ami a keleti filozófiából árad, mélyen szántó és sok mindenben segít eligazodni. Általa közelebb kerülhetünk az élet nagy kérdéseinek megválaszolásához. Ám, ahogy nem véletlen alakulnak ki helyi flórák, ahol csak az adott környezetre jellemző növény- és állatvilág burjánzik és szaporodik, úgy embernek is valószínű az a legjobb, ami közvetlenül körülveszi, amibe belenőtt; legyen az gyógynövény, víz, a föld minősége vagy hagyományok. A meghatározó hitrendszerek sem véletlenül alakultak ki az adott földrajzi környezetben és kultúrában, ezért érdemes olyan úton járni, aminek szellemiségével őseink is azonosulni tudnának.

Megtévesztő szóhasználat.

A keleti filozófia szerint minden káprázat, ami körülvesz bennünket, vagyis az anyag csak illúzió, ami valójában nem létezik. De, akkor mégis mit látunk? És egyúttal feltehetjük azt a kérdést is, hogy mivel látjuk? Valóban csalfa illúziók mentén keressük és járjuk a Teremtő felé vezető göröngyös utat? Ha az érzékszerveinkkel felfogott világ csupán káprázat, akkor mi értelme a Földre születni? Egy káprázatért? Hiszen, ha minden káprázat, akkor a gondolataink is azok, még azok is, amik azt mondatják, hogy minden káprázat.

Amikor a látható világot nem valóságnak gondoljuk, akkor szétfoszlik minden, még a legapróbb kapaszkodók is elillannak. Ezt nagyon rossz megélni! Itt a Földön, ahol a látásnak kiemelkedő szerepe van, egy európainak igen nehéz elfogadni azt, hogy nincs is, amit lát, csak merő délibáb. Mibe kapaszkodik, ha szétmállik körülötte minden? És miként lépjen rá arra az útra, amit járni szeretne, ha nem hagyatkozhat érzékszerveire, mindarra, amit lát és hall maga körül, beleértve még az előadót is, aki épp a fizikai lét káprázatáról tart előadást.

A földi létezés kiindulópontja a fizikai valóság.

Ezért születtünk a Földre! Hogy az általunk érzékeltek lényegiségét felfedezzük, azaz a dolgok mögé lássunk. De ha nincs dolog, akkor mi mögé szeretnénk látni? Egy nem valóságban hogyan fedezhető fel a lényeg? Miért nézne bárki is egy káprázat mögé? 

Nézzük meg, hogy a csukott szemes írásból szerzett tapasztalat ezt hogyan közelíti meg. A dolgok lényege a kézzelfoghatóság által tapasztalható meg, ezért nem abból indul ki, hogy egy látható dolgot káprázatként kezel, hanem abból, hogy amit látunk magunk körül, az a földi élettől elidegeníthetetlen és teljesen természetes megnyilvánulás, úgymond az "egyik oldal". Ha nem az érzékszerveinkkel fognánk fel ezt a létet, akkor angyalokként lógatnánk lábunkat egy felhő szélén csücsülve. Itt a Földön csak abból tudunk kiindulni, amit látunk, hallunk, szóval, amit érzékszerveinkkel felfogunk. A fizikai világ táptalaján tud gyökeret ereszteni egy gondolatcsíra. Amit magunk körül látunk, az nem csak dolgok halmaza, hanem egy szellemiséggel átitatott folyamat. Járás közben lehet úgy is látni a lábunkat, mint egy energiamező haladása. És? Ahogy a fizikai lét, "csak anyag", úgy az energiamező ennek az anyagnak "csak a működése". A kettő együtt adja ki a földi lét szépségét, egyedülállóságát. A szellemiség céltalan lenne, ha nem tudna anyagba bújni, és embertelen, de még inkább istentelen, ha nem itatódna át lélekkel. 

A fehér papírlap, szimbolikusan az ember élettere. Ha nem tesszük le a tollunkat, vagyis nem érintkezünk a papírral, akkor nem hagyunk tintanyomot, azaz nem jelenünk meg a Földi létben. Ha pedig elkezdünk írni és láthatóvá válik életünk folyama, miért is mondanánk az ismerősként ránk néző sorokra, hogy az káprázat? Hiszen átéltük! Egyszerűen csak tudnunk kell, hogy nem a látható tintanyom a lényeg, hanem az a láthatatlan, ami azt mozgatja, ami felruházza kifejező mozdulattal.

Figyeljük és tanuljunk a kézírásból!

Követve a papíron gördülő tollhegyet, a kék tintanyom sem csak tintanyom, nem csak betű, nem csak egy belőle kialakuló szó és annak értelme, hanem ennél sokkal, de sokkal több. Egy érzet, egy történet, egy viszonyulás, egy gondolkodásmód, egy emberi élet. Minden fizikai megnyilvánulásban ott rejlik az a mögöttes láthatatlan erő, ami élteti magát a megnyilvánulást és amiről csak a megrajzoltság, a kimondottság, a megérintettség megvalósulásával szerezhetünk tudomást. A fizikai valósággal. Hogy tudnánk visszafejteni a csukott szemes kézírásban megjelenő tudást, ha csak illúzió lenne és nem a megtapasztalt valóság betűgúnyája. 

A látható és nem látható, egyazon "jelenség" különböző vetülete.

Más szavakkal, ugyanannak különböző megközelítési módja. Mindkettő kell a Földi léthez. Anyag nélkül, mint például a tinta, mit látnánk meg? És nyelv nélkül mivel és hogyan fogalmaznánk meg a nyelviség nélküli, a tinta mögötti létet? Ezt a világot csak azért tudjuk érzékelni és megfogalmazni, mert megjelent számunkra fizikailag. 

A "tudományos körök" annak idején tűzzel-vassal irtották azokat, akik tovább láttak az anyagnál. Ezek a boszorkányok, a látó emberek, a sámánok, a táltosok nem azt mondták, hogy nincs anyag, hanem azt, hogy az anyagon túl van egy másik világ. Most pedig mit mond a "tudományos kör"? Hogy olyan, hogy anyag, igazából nincs is. Régen szellemvilág nem volt, most pedig anyag nincs a tudomány szerint. 

A keleti filozófia azzal az állításával, miszerint minden csupán illúzió, vagyis nem létező, csak egy káprázat, találkozik a tudománnyal, mert tulajdonképp mindkettő anyagnélküliségről beszél. De, ha beszélnek, akkor van anyag, mert különben hogyan is tudnának beszélni? A papírt, a tollat meg lehet fogni, a tintát pedig látjuk, mint anyagot, akkor mi ebben a káprázat? Ha az anyagot káprázatként, vagy ahogy a fizika egy testetlen információáramlásnak egy amplitúdónak véli, akkor magát a teremtett világ megjelenését vonja kétségbe, hiszen szétválasztja a működést attól, amit működtet. Nem egységében látja a világot. Csak azért, mert az anyag működését nem anyaginak fogjuk fel, attól még az "anyagság" létezik.

A másik találkozási pont keleti bölcselet és a nyugati tudomány között az, ahogyan értelmezik a relativitást. Mert igaz, mindent lehet relativizálni, de valójában semmi nem az. Egy elefántos példával szokott hivatkozni a keleti bölcselet arra, hogy minden relatív. A tanmese a következő. Olyan emberek, akik még soha nem láttak elefántot, nem is hallottak róla, szóval fogalmuk sem volt, hogyan nézhet ki egy elefánt, bekötött szemmel tapogathatják le a kezükkel annak különböző testrészeit. Természetesen mindenki aszerint mondta el, hogy milyen is lehet egy elefánt, hogy melyik testrészét ismerte meg. Vagyis, aki az ormányánál állt, őszerinte egy hosszú, rugalmas és csőszerű, aki a fülét kapta, aszerint egy lapos, sima felületű és merev, és aki a lábánál állt, az azt mondta, hogy az elefánt egy érdes felületű henger, kemény dudorokkal a végén.

Erre a tanmesére hivatkozva mondják, hogy látod-látod, minden relatív, az elefánt milyensége is attól függ, hogy ki, milyen szempontból "nézte". Pedig ez így nem igaz! Mert bármelyikük, bármit is mond, az nem felel meg a valóságnak, annak, hogy milyen is valójában egy elefánt, mert csak kiragadott részleten alapul.  És egyik részlet sem változtatja meg ezt a valóságot, vagyis nem lesz az elefánt csak ormány, vagy csupafül, vagy csak láb, az innen-onnan látásból fakadóan. Ennek a tanmesének pontosan az lenne a lényege, hogy a valóságból kiragadva egy-egy szemléletet, nézetet, soha nem ismerhetjük meg magát a valóságot, jelen esetben azt, hogyan néz ki egy elefánt.

Ebből a tanmeséből elsősorban azt a következtetést lehetne inkább levonni, hogy látod-látod,

semmi nem attól függ, hogy honnan nézzük.

Elgondolkodtató, vajon miért ennek ellenkezőjét tanítják az embereknek. Nyilvánvaló, hogy az elefánt valósága, lényegisége nem függ egyetlen kiragadott nézőponttól sem. Fenti példából kiindulva elmondható, hogy az ehhez hasonló példákban a relatív szemlélet tudatlanságon alapul. Olyat jelent ki, ami nem igaz, csak egy szelet az egészből, és mégis képesek  ráépíteni erre egy egész rendszert. Az emberek pedig ezt elhiszik, de még a keleti filozófiát terjesztők is, mert egy megközelítési helyzetet összekeverik a megfigyelt lényegiségével. A relatív megközelítés egy kapszula, ami a gondolatokat béklyóba köti, így

a szemlélet megalkotója válik függővé s nem az, amit szemlél.

Az anyagi létezés, a kézzel foghatóság igenis nagy kincs, mert minden szellemiség, lelkület és érzelem anyaghoz kötött. Hogy tudnánk érezni, ha szívünk csak káprázat lenne? Hogyan látnánk meg bárminek is a működését, ha nem lenne szemünk? Való igaz, hogy a lényeg az anyagon túl létezik, de ahhoz, hogy túllássunk, ahhoz kell az anyag. Ezért a vinemkont "szellemisége" arra tanít, hogy mindaz, amit magad körül tapasztalsz, az csak az egyik oldala, egy része az egésznek, és csak ezzel az anyagi felével lehet közelíteni, felfogni, megérteni és megfogalmazni a többi részt. Az, amit érzékelünk magunk körül, az egy csodálatos világ egyik arca. Látnod kell ezt az arcot, hogy mögé tudj nézni! Meg kell tapasztalnod a kézzelfoghatóság súlyát, hogy meg tudjon érinteni a dolgok szellemiségének felszabadító könnyedsége.

A teremtett világ valóságos, nem káprázat szülte.

A világot nem tudjuk teljes mértékben leírni, de amit tudunk róla, azt mind az anyagon keresztül fogjuk fel és azon keresztül adjuk tovább. Nem azért születünk a Föld nevű gyönyörű bolygóra, hogy megtagadjuk azt. Az érzékszerveink a megismerés eszközei és egyben korlátai is. Mert látni "tól-ig" hullámhosszig látunk, mint ahogyan hallani is, de van a "tól" alatt és az "ig" fölött is lét. Ha nem hisszük el azt, amit magunk körül látunk, akkor hogyan is hihetnénk annak mögöttes világában. Miért felejtjük el, hogy a mögöttes világ anyagi vetületét látjuk meg a dolgok által?

A csukott szemes kézírásban például, ha nem hinnénk a jelzések valóságában, akkor hogyan is tudnánk megfogalmazni azt. Például azt, hogy a látható csomósodás mögött egy stresszhelyzet van. Ha a csomósodásra azt mondanánk, hogy az csupán káprázat, akkor az azt létrehozó stresszhelyzet is káprázat. Márpedig az író személy a stresszt átélte, valóságnak tapasztalta.

Ha nem hiszünk az anyagban, az azt működtető szellemiségben sem hiszünk. Ha kijelentjük, hogy nincs anyag, akkor ezzel azt is kijelentjük, hogy szellemiség sincs, mert csak létező anyag mögött fedezhetünk fel szellemiséget. Az illúzióból csak illúziót lehet felépíteni, egy valóságból pedig valóságos működést, a létezés valóságát. Egy valóságként felfogott világban valóságos a Teremtő a teremtett világával együtt, míg, ha úgy éljük mindennapjainkat, hogy ez csupán illúzió, akkor sok embernek csak egy elérhetetlen vágy marad a Teremtővel való kapcsolat, mert illúzióval nem lehet kapcsolatot teremteni.

"Mente" és "mantra" egyetért abban, hogy a dolgok mögé kell nézni, csak nem mindegy, hogy a tapasztalást illúziónak, vagy a mögöttes világ fizikai síkon történő valóságaként fogja fel.