A relativitás zsákutcája

Mit ér az a megállapítás, amelyik megelégszik részinformációval? Akárhány relatív szempont szerint ítélünk is meg valamit, annak csak egyetlen valósága létezik, mert

Igazság csak egy van.

Ez az igazság pedig nem más, mint egy dolog önmaga valósága. Minél több oldalról vagyunk képesek megvizsgálni valamit, annál jobban közelítünk annak valósága felé. A mozgó vonatról elejtett kő útját is hiába látjuk másnak a peronról, mint a vonatról, az akkor is úgy történik, ahogy a kő "éli" meg, mert amikor és ahogyan történik, az akkor és úgy történik, mindenki más csak relatív megítéli, ahogy éppen látja. Egy relatív szemlélet a valóságnak csak egy részletét adja vissza, de minél több részletet rakunk össze, annál teljesebb lesz a meglátás. 

Semmi nem relatív, de mindent lehet aszerint nézni.

Az "attól függ" csak egy kiragadott viszonyítás, de nem a teljes rendszer és főleg nem magyarázat a működésre. Márpedig a tudomány szerint minden relatív, ami szerintem nem csak nagy tévedés, de félrevezetése az embereknek, mert az egyoldalú megközelítés csak egy lehetőség a sok közül, valaminek csak egyetlen nézőpont szerinti kiragadása komplex környezetéből, a teljességből. Vagyis csak részigazság. Mégis azt mondják, hogy ettől a részigazságtól függ minden. S, hogy miért nem működhet a Világ a benne létező összes dolgával relatív szempontok megítélésével? Azért, mert a részek összesége soha nem maga az egész. Ezért van mindennek  abszolút értéke, tartalma, aminek csak egy apró szegletét világítja meg a relatív nézőpont és amihez csak közelít a sok-sok relatív megközelítés. 

Hiába gyúrja össze a fizika, a kémia, a matematika, a biológia...stb. az összes tudását, hogy leírja a világ működését, a relatív szemlélet miatt abból mindig hiányozni fog egy kis égi só, az isteni zamat. Az "attól függ, hogy honnan nézzük" világnézet a maga hiányos szilánkjaival soha nem fogja tudni összerakni az egészet, mert a relatív szemlélet csőlátása figyelmen kívül hagy más nézőpontokat. Épp ezért, meglátásom szerint

a relatív szemlélet kirekesztő.

Emberi kapcsolatokra vonatkoztatva pedig kifejezetten romboló. A humán szférába beszivárgott kirekesztő és önző szemlélet mételyezi mindennapjainkat, mert általa önmagunk hiányosságát leplező buborékvéleményt alkotunk.  Csak körül kell nézni. Ami innen nézve jó, onnan nézve meg mindenki oldja meg magának. Az emberi kapcsolatok atomizálódása már igen régen elkezdődött, de a többiektől való elszigetelődés folyamata, meglátásom szerint Einstein relativitáselméletével fogalmazódott meg kristálytisztán. Ez az elmélet az egyik receptje az elembertelenedésnek. Emberségünk vajon mitől függ? 

A "minden attól függ, hogy honnan nézzük" hibás látásmód adott az igazságnak több arcot, az emberi létnek különféle megítélést. Ez oda vezetett, hogy a "maga szempontjából mindenkinek igaza van" önámítás felülírta a mindenek felett álló íratlan, egy és örök igazságot; az Abszolút, a Teremtő, az Isten létét. 

Nincs mindenkinek igaza, és ami rossz, az rossz, ami jó, az jó.

Persze csak emberi mércével, mert a világban nincs jó vagy rossz, csak történés. A relatív szemlélettel szemben a holisztikus szemlélőmód áll, mert rendszerben gondolkodik, és a környezetre is figyel. De, hiába tudják már sokan, hogy csak egészlegességben érdemes bármit is szemlélni, gyógyítani, a relativizálást napi szinten gyakorolják.  Az, hogy az ember éppen honnan nézi a dolgokat, nem befolyásolja a dolgok azon lényegét, miszerint egy máshonnan nézett verzió ne létezne. De általában az ember a "vagy ez van, vagy az van" világot építi és nem a "ez is, az is lehet" világot. Az is-is hozzáad, a vagylagosság elvesz, szétválaszt. Míg a relatív megközelítés lehetőségektől foszt meg és atomizál, addig a holisztikus mindig egy újabb ajtót tárva fel épít az egyre tökéletesebb megismeréshez.

Csak firkálgatnánk?

Relatív szemlélődés szerint a csukott szemes írás valószínű csak kriksz-kraksz, mert csak egysíkon, a papírhoz mérten következtet a látottak jelentésére. És mit lát? Egymásra írt sorokat és egyéb olyan "szabálytalanságot", ami durván megszegi a tanult formakövetést. Nem tűnik mérhetőnek, ezért nem is fogadható el, s pálcát tör fölötte a relatív szem.

A csukott szemes írás szemlélőmódjai élesen rávilágítanak a relatív gondolkodásmód zsákutcájára. Arra, hogy semmi nem attól függ, hogy honnan nézzük, mert maga a dolog lényege ettől nem változik, csak mi zárjuk be magunkat egy relatív-kapszulába. A jogban a törvény tisztán fogalmaz: "a törvény nem tudása nem mentesít a felelősség alól". Nos, a relatív megítélés senkit nem mentesít fel az alól, ha miatta hibásan következtet. Még Einsteint sem. Nem az a lényeg, hogy egy almát aszerint vizsgálunk és méricskélünk no meg számolunk ki, mintha egész lenne, hanem az, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy amit éppen egésznek látunk, az akár fél is lehet. Pusztán ennek felvetése közelebb visz az igazsághoz, mert jelen esetben

az alma valósága az, hogy fél.

És ezt a valóságot, ami az igazság, egyetlen relatív megállapítás sem mondhatja sajátjának. 

 Az abszolút és azon belül a holisztikus szemlélet megengedő és nem kirekesztő. Megengedi, hogy olyannak lássuk a dolgokat amilyenek, látva azok korlátait és tudva, hogy a korlátok mögötti világ megismerése nélkül nem hozható helyes döntés. Így az abszolút szemlélettel reálisabb képet tudunk felvázolni, mint a relatívval. És ha reálisabb a kép, akkor kevésbé megvezethető az ember, mert az eléje tárt dolgokat nem egy az egybe fogadja el, hanem a dolgok mögé nézve esélyt ad más nézőpontoknak, így önmagának, vagyis emberi létének is. Az abszolút szemlélet önállóságot ad az embernek és ezzel a gondolattal már el is jutottunk oda, hogy miért is terjedt el ennyire a relatív megközelítés ebben az embertelenül modern civilizációban.

Az írásnál is, amikor a laporientált szemléletnél megmért dolgokat kizárólagos valóságként fogjuk fel, az tévedés, mert figyelmen kívül hagyjuk az emberközpontú látásmód eredményeit. Miként, ha leragadunk az emberközpontú szemléletnél, ismét csak részigazságot feszegetünk az írás boncolásakor, mert figyelmen kívül hagyjuk a kozmikus tartalmakat, amit kezdünk a Nap figyelembevételével, mint forgáspont, majd tovább menve a Tejút közepére, mint forgáspont, még tovább egy másik galakszisra, mint forgáspont. Ezek az úgynevezett forgáspontok egy-egy pluszt adnak, tágítják és egyben kitöltik a hiányzó részeket. S, hogy ennek hol a vége? Azt csak a jóég tudja.

Az viszont bizton állítható, hogy a vinemkont arra tanít, hogy bármit, amit magunk körül érzékelünk, azt egyidőben a lehető legtöbb oldaláról tapasztaljuk meg. Azt a szervesen működő teremtett "is-is" világot képviseli, amiben egyszerre vagyunk a kézírás alanya, mert a ki ír kérdésre a válasz: én. A tárgya, mert a mit írok kérdésre a válasz: magamat. És természetesen az állítmánya is, hiszen a mit állítok kérdésre a válasz: írok. 

A mozgó vonatról elejtett kő útját is, amikor a peronról történt megfigyelés szerint értelmezzük, nem a valóságot kapjuk, hanem annak egy apró, "szemszögnyi" részletét. Ugyanez van, amikor a vonatról figyeljük meg az esemény zajlását. De a kő útja ennél sokkal árnyaltabb és minél több részletet rakunk össze, annál közelebb kerülünk a történés valóságához. Nem az számít honnan nézzük, hanem, hogy mennyi viszonyt vagyunk képesek meglátni egyszerre: milyen a kő viszonya a peronon lévő emberhez, ahhoz, aki éppen figyeli, a vonathoz, amiből elejtik, ahhoz, aki elejti, a levegőhöz, amiben esik, a járdához, amire érkezik, a Naphoz, ami körül a földdel együtt kering, a Tejút közepéhez, ami körül a Nappal együtt kering... 

A relatív szemlélet egy olyan ismeretlenre támaszkodó gondolkodás, ami Istent akarja behelyettesíteni, jobban mondva Istent akar játszani, mert úgy állapít meg dolgokat, úgy állít fel egyenleteket, mintha alapból tudná, hogy mi van a megfigyelt másik oldalán, holott figyelmen kívül hagyja azt. Ez a hiányosságokra épülő szemlélet azt hiteti el az emberekkel, hogy az "innen" egésznek látszó alma a valóságban is az. De ez nem igaz. Nem a dolgok valósága függ attól, hogy honnan nézzük, hanem az ember zárja magát be egy függőségbe, egy valótlan állításra alapozva. Hiányzik az "onnan" meg a "máshonnan", így a relatív szemlélet esélyt sem ad a dolgok valóságának megismerésére. 

Azt mondják például, hogy gyorsul az idő, holott nem az idő gyorsul, nem az idő "viselkedése" változik meg, hanem a megfigyelő és az úgymond idő viszonya változik csupán csak meg. Az "innen" nézve gyorsuló idő, "onnan" nézve vajon milyen? Ha egyáltálán létezik idő. Ad erre választ a relativitás? Vegyük például a hiperbolikus geometria szerint tölcsérféleségbe ábrázolt háromszöget. A relatív szemlélet észreveszi, megérti azt, hogy a kettősviszony miatt a háromszög azon szára, ami az egyik origóból homorúak, az a másikból domborúnak látszódik? Megérti azt, hogy a relativizálás nem a háromszög valóságát írja le, csupán egyetlen szempont mgítélését? Nem a háromszög függ bármitől is, hanem  az azt megítélő ember tartja magát egy függőségben. 

Bolyai nem véletlenül nevezte előszeretettel abszolút geometriának a hiperbolikust. A kettősviszony pontosan arra mutat rá, hogy minden önmaga valóságában létezik, akárhonnan is figyelik meg azt. A kettősviszony rendszerébe rajzolt háromszög szárai egyszerre homorúak és domborúak, csak az ember teszi saját szempontját függővé valamelyik oldal választásával. Ez a relatív szemlélet csak az ember  világlátását teszi függővé, de nem a világot, amit megfigyel.

És aki nem hisz benne, nem árt ha tudja      

ő is Teremtett világról ad számot írásában.

Azért tartom nagyon fontosnak, hogy erről ilyen részletesen írjak, mert ameddig  a tudomány alaptétele, kiindulópontja a relatív szemlélet ketrecében van, addig nem fog tovább látni a rácsokon, nem fogja meglátni, azt, hogy például a kétrés-kísérletnél megjelenő két csíkban ott van a működés sok csíkja is, ahogy  a működésről számot adó sok csík pedig tartalmazza a megjelenést biztosító kettő csíkot is. De, ne tévesszenek meg a szavak, mert a sok csík nem maga a működés, hanem annak csak a lenyomata, a módja. Az pedig hullámra jellemző. 

Itt a földön a megjelenés és a működés csak egymást feltételezve léteznek, amiket az ember különböző arányban érzékel. Talán furcsának tűnik, de a kétrés-kísérlet dilemmájához kapcsolódik az is, hogy valaminek vagy a helyét, vagy a sebességét (impulzusát) tudják mérni. Egyszerre a kettőt nem. De, ez nem jelenti azt, hogy amikor valaminek a pozícióját nézik, akkor ne lenne a pozíció mögött annak impulzusa; vagy amikor a sebességet mérik, akkor ne létezne a sebességben a megjelenítő pozicionálás, hiszen hogyan mérhetnénk meg valaminek a sebességét (impulzusát, energiáját), ha nem látjuk, ha nincs mérhetőségi állapotban, ami ugyebár a részecskékre jellemző, vagyis anyagi lenyomat. 

Épp ezért mondható el például az, hogy szemünkkel nem omlasztunk össze semmit, egyszerűen csak a fókusz máshová helyeződik. Detektálva a működő világ láthatóságára és mérhetőségére, nem detektálva a "láthatóvá vált világ" működésére. Ha összeomlasztanánk, akkor nem működne, ha pedig valami mögött nincs működés, akkor hogyan is jelenhetne meg.

A relativitáson alapuló függővé tétel egy börtön pici ablakából való szemlélés, míg a viszonyulások megváltoztathatóságának felismerése szabadságot nyújt, egy lehetőséget a továbblépésre, a túlélésre. Míg az egyoldalú megítélés zártsága elveszi a jövőt, addig a nyitott viszonyrendszereken alapuló világkép visszaadja azt. 

Nem egyszerű, nem könnyű, de gyönyörű emberi feladat.