Egy kézirat zárógondolatai

Ezt az írást nem lehet egy lineáris folyamatként kezelni, mert nem csupán az történik, hogy egyik jeltől a másikig a jól begyakorolt mozdulatok törvényszerűségeivel kapcsolódnak egymáshoz a betűk. Nem. Nem egy Darwini evolúciós útvonalat körvonalaz, hanem egy összetett, élő organizmus lenyomatát, ami jócskán túlmutat a legalaposabb tudományos fejtegetéseken is. A csukott szemes írás jelei olyan egységes időkeretbe foglalt folyamatok látható lenyomata, aminek tényleges nyomatékát egy másik dimenzióban képződött gondolatiság táplál. Talán több esetben ismétlésnek tűnnek soraim, de egy-egy kapcsolódási pontot körbe járva, mindig ugyanoda lehet kilyukadni: a csukott szemes írásban ott rejtőzik az univerzum működése és a Teremtő létének bárki számára elérhető bizonyítéka.

A XXl. században, amikor zömmel az anyagi léttel való foglalkozás tölti ki a mindennapokat, talán pont ez a nagyon is emberhez kötődő cselekvés, az írás nyújthat segítséget visszatalálni az örömteli létezés újbóli felfedezéséhez és átéléséhez. Ennek a korszaknak a követendő példája az, hogy mindenki mélyedjen önmagába, nézzen és figyeljen befelé, hogy hallja meg a belső hangokat. Szinte kivédhetetlen, hogy a fennálló kapcsolatok zöme szét ne málljon, de az ember így tudja megélni azt, hogy önmaga erejéből építkezzen újra.

Miért pont az írás? Talán mert leginkább az írni tudó, úgymond civilizált lény az, akinek már fogalma sincs, hogy miért süt fölötte a nap. Ő az, aki erősen korlátolt és földhözragadt gondolkodásmódjával tele aggatja a csillagos eget számokkal és egyenletekkel, s akinek elsősorban a mennyiség és nem a minőség a mérvadó. Betegesen létre akarja hozni a mesterséges intelligenciával rendelkező robotot, miközben fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda. Hiányosságait mindenféle szörnyszülött gépezetbe vetíti ki, és pótcselekvéssel borít sűrű fátylat az alapok tátongó helyére. Sok esetben úgy néz egy bogárra, mintha földönkívüli lenne és se tiszteletet, se érdeklődést nem mutat már iránta. De önmagával sem bánik már emberségesen az ember és mindent elkövet annak érdekében, hogy meglévő képességeit átruházza holmi gépezetekbe. Minek a láb, ha csak gázpedált nyom? Minek a kéz, ha csak klaviatúrán pötyög? Minek az agy, ha mesterséges intelligencia fog helyette gondolkodni? Egyáltalán minek az ember a földön, ha semmi olyat nem akar használni, amire képes? Lemond róluk, és ezt önmagát is becsapva fejlődésnek reklámozza.

Egyszerűen hiányzik az alap, ami nem más, mint az önismeret, és mivel minden cselekedet, gondolat önmagunkon keresztül lát napvilágot, ezért a megfelelő döntésekhez az önismeret kikerülhetetlen. Egy önismereten alapuló világban értelmetlenné válik az univerzum kvantumszámítógépként való felvázolása, badarság a felhalmozás, a pocsékolás, a bántás… Csak egy kérdés: a "gondolkodó", szubatomi részecskékből álló élő szervezetként működő kvantumszámítógép-mindenséget vajon ki működteti majd? Mert, ha azt működtetnie kell valakinek, akkor egyértelmű, hogy a mostani mindenséget is működteti már valaki. Ugye?

A csukott szemes írásban megjelenő hihetetlenül gazdag képi megjelenítés azért is elképesztő, mert ennek a látványnak nézése segít kibogozni dolgainkat, s aminek vizsgálásához épp az a szervünk, vagyis a szem szükséges, ami által befogadott világ a XXI. században már gátol bennünket a magasabb eszmék megértéséhez. Az emberi élet egyetlen mozzanata sem értelmetlen, ezért az írással kifejezett képi világ szimbolikus jelrendszere sem lehet az. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor az íráson keresztül egész másként kezdünk viszonyulni önmagunkhoz. Ha itt egy apró jelre azt mondjuk, hogy az hülyeség, akkor nem teszünk egyebet, mint saját életünk egy mozzanatára gondoljuk ugyanezt. Márpedig

egyetlen írott jel sem értelmetlen, ahogy életünk legkisebb mozzanata sem az.

Mivel a vinemkont mindig másként jelenít meg, ezért lerögzült, fixált pont nem tud kialakulni az értelmezésben sem, vagyis az írott jeleket nézve rá lehet jönni: olyan, hogy végső igazság önmagam ismeretében nem létezik. Ez egy állandó tanulási folyamat, ami segít egyre közelebb kerülni benső világunk megértésén keresztül a külvilág megértéséhez.

Az írott jelrendszerben, tekintetünkkel szinte ráülve a betűk és sorok nem mindennapi útjára, olyan tudásra tehetünk szert, ami tágítja tudatunkat, de nem engedi, hogy elszálljunk, mert a tudat szintjének emelkedése egy nagyon is kézzel fogható emberi cselekedet, az írás által bontakozik ki, aminek során minden egyes tintanyom és pacni emlékeztet földi mivoltunkra.

Sok dolognak meg kell történnie ahhoz, hogy az ember rá tudjon lépni a magasságba vezető létra első fokára. Nincs kibúvó – csak igen ritka esetben –, bizony meg kell élni az eseményeket, a földi élet jó és rossz történéseit. A gyerek legyen gyerek, aztán lázadó ifjúság, majd felnőttként, amikor már tud az élet rejtett dolgaival is mélyebben foglalkozni, kicsit helyére rakhatja a dolgokat. Az ember hogyan is tapasztalhatná meg a Teremtőhöz vezető, fájdalmasságában is gyönyörű útját, ha minden újszülött glóriával születne? Ezért hát becsüljük az esendőséget, a "gyarló" emberi mivoltunkat, hiszen ez adja azt a sokrétűséget, azt az "izgalmat", amit a Teremtő nem győz megbocsátani nekünk. A "gyarló" élet az a fortyogó üst, amiből el lehet és el is kell mozdulni.

Mi is történik valójában amikor csukott szemmel írunk? Egyáltalán mi az írás? Valóban csak emberek közötti kommunikáció egyik csatornája lenne, vagy személyiségjegyek megmutatói? Thot csak arra találta volna ki és szolgáltatta volna az emberiség javára, hogy mágnessel rögzített bevásárló lista legyen egy hűtőgép ajtaján? Vagy, hogy ezer számra peres iratokon csúfoskodjon? Csak arra lenne jó, hogy mások gondolatainak közvetítése mellett kislányok gyöngybetűi legyenek egy naplóban? Egyáltalán minek az írás, ha szóban is lehet közölni, információt átadni?

Isteni adomány az írás. Hol van Ő mindebben? Vagy miután ránk bízta az írott jelrendszert, köddé vált? Miből gondoljuk, hogy Thot magára hagyva teremtését már nincs jelen az írásban, s hogy az a szellemiség, amit az írás folyamatába lehelt, az már nem létezik? Istenek nem halnak meg! Az írás szentsége most élőbb, mint valaha, mert benne a test, lélek és szellem egyetlen és olyan folyammá szélesedik, amiben elmerülve önmagunkra lelhetünk. Mert a leírt betűk alapvetően nem arra szolgálnak, hogy hozzá rendelt személyiségjegyekkel szórakoztassa magát az ember, s végképp nem arra, hogy harsányan villogó neonreklámok temetőjében végezze. 

Az írott betűk legnemesebb célja, hogy az ember önmagán keresztüljutva megtapasztalja teremtettségét, s meglássa a sorok közül feléje nyúló isteni kezeket. 

Ez az írás nem tud bennünket megtéveszteni és kijátszani. Olyan igaz forrásra lelhetünk általa, aminek segítségével újra felépíthetjük magunkat és világunkat. Egy szebb jövőt.

A magyar nyelv gyönyörűen, és találóan tudja kifejezni az írás lényegét is: betűvetés. Igen. Amikor írunk, akkor betűt vetünk, amiből kikel a lélekkel átitatott gondolatiság és érzésvilág. Szerves kapcsolódások, szokatlan kötések lehelnek magasabb értelmet sorainkba, amikor csukott szemmel vetjük betűinket. Képírásunk immár egy kötélhágcsó felfelé, egy közeledési mód az ég felé. De, nem csak vetjük, hanem bizony ássuk is. Ír-ás az, amikor az ember elássa a magot. De, milyen magot? A fennmaradás, a túlélés magját, vagyis az ír-magját. Az írás egy utolsó lehetőség a fennmaradásra, aki ír, az nyomot hagy. A totális pusztulás az ír(ás) magjának, azaz az emberi kéz alkotta utolsó betű kiirtásával valósul meg. Nyelvünk még azt is megmondja, hogy a jó megoldás mindig kézenfekvő, mint a kezünkben lévő toll és szinte karnyújtásnyira van, akár csak az a papírlap, amire írunk. Ezért aki ír, az gyógy-ír, ezért a vinemkont is egy gyógyír.

S igen. Thot a mai napig is élő, eleven bizonyosság, csak, ahogy annyi minden más, így az írás is be lett skatulyázva és zárva egy állapot dobozba. Létkérdés lett, vajon van-e elegendő bátorsága az embernek, hogy "vakon" rábízza magát Istenre. Hogy a legbiztosabbnak vélt földi kapaszkodóról, azaz a látásról – még ha ideiglenesen is, de – lemondjon. Mielőtt bárki is mosolyra húzná a száját ezen, jusson előtte eszébe, hogy az ember szinte minden kilátástalan helyzetben lehunyt szemmel fohászkodik.

Az adatok rögzítésén kívül igenis, Thot hagyott az emberiség számára egy mentsvárat, hogy az íráson keresztül bármikor kapcsolatba lehessen lépni vele. Semmi egyebet nem kell tennie ezért az embernek, mint be kell csuknia szemét és így írnia. Az írásból adódó emberi emlékezet csorbulását enyhítse az a tudat, hogy a betűvetéssel létrejön az örökkévalóval való megélés, mert

Thot, ezzel az írással lehetőséget ad az ember számára egy közvetlen égi kapcsolatra.

Az, akit egy idő után minden ember keres, itt van a földön… itt van picit bennünk is, és csukott szemmel írva bizony megidézhetjük Őt. Betűbőrbe bújva, sziporkázó ötletekkel igazgatja sorainkat, és minden apró mozzanatával bátorít. Az pedig maga a csoda, ahogy a betűkből sugárzó isteni és a tollat fogó emberi a fehér papíron eggyé olvad.

A vinemkont jelenlegi értelmezésszintje, csak előfutára annak a jövőben kikristályosodó tudásnak, miáltal kibontakozhat egy most még elképzelhetetlen információáradat, aminek megfogalmazását tudatosságunk mértéke fogja meghatározni. 

Oly vékony lesz, mint egy betűszár, oly könnyű, mint egy tündérfonal és oly illékony, mint egy röpke gondolat, mégis mentőövként az ember kapaszkodójává válhat. Egy égből jövő segítség írásunk közvetítésével.

A könyv eleji költői kép az alábbi szavakkal teljesedik ki:

…a sivatagban ülő ember már tudja. Tudja, hogy betűivel magokat vet, s hogy behunyt szemes írásával az élet csírájának szántja sorait egy magasabb szellemiséggel átitatódva. Amikor odaadás és alázat átjár minden porcikát, beleivódik minden gondolatba és érzésbe, akkor az elültetett magocska szárba szökken, s meg sem áll az égig, hogy az erős és tiszta alapokra épülő új élet kivirágozzon a lélekben, az új ember szívében és általa a Földön.

A csukott szemmel leírt szó kvantumminősége semmivel sem elképesztőbb és lehetetlenebb, mint azon megmagyarázhatatlan történések, amit a tudomány hiába elképesztőnek és működésileg lehetetlennek tart a fizikában, ám mégis működik. Ahogy a csukott szemes írás is.

Az írással barátkozva az ember önmagától rájön dolgokra, s olyan meghatározó élményben lehet része, amit igaz, iskolában nem tanítanak, de ami sokkal fontosabb az ott tanultaknál. Ez nem kevesebb, mint a személyén keresztül átfolyó Isteni megtapasztalása. Úgy gondolom, megéri kipróbálni. Csak üljön le…csukja be a szemét…és csak írjon…és írjon.