Másolat Idő-ben lenni

Nem végleges! A "cselekvés" erős változtatáson ment keresztül. 

Vinemkont alapján 

Ha valamit valamikor láttunk, hallottunk, átéltünk, mindaddig, amíg az át nem alakul valami mássá, addig az ídősíkban úgy létezik, ahogy azt előszőr érzékeltük. A múlt azért tud megjelenni soraink elején - ami legtöbbször a bal margó -, mert ha végignézünk egy sort, teljesen nyilvánvaló,  ahol elkezdtük az lesz a legrégebbi jel. Attól már minden közelebb van a sorvégi ponthoz, ahol felemeljük tollunkat, belesétálva a végtelenbe. A kezdés múltja azonban egyidőben lehet az aznapi reggellel vagy akár tíz évvel korábbi eseménnyel is, ha még most is hatással van ránk. 

Ami hat az emberre, az a jelenben létezik, akár tud róla, akár nem, és ezt a hatást jelzi a csukott szemes kézírása. Bármennyire a szőnyeg alá söpör valaki egy adott problémát, amíg benne él, addig vele van a hétköznapokban. Egy esemény információ töltetét akkor lehet semlegesíteni, átalakítani minőségileg más információvá, ha szembe néz vele az ember, letisztogatja és magához ölelve befogadja. Ez amennyire egyszerűnek hangzik, annyira nem az, mivel az ember hajlamos féloldalasan megülni a lovat. Mondja, de nem hiszi. Nézi, de nem látja. Számolja de nem tudja. Tudja, de nem érti. Érti de nem csinálja és nem is mondja.

Egy történés, egy dolog információs lenyomata, úgymond "hologramja", mindaddig érzékelhető az idősíkon és hatással van környezetére, amíg energiával rendelkezik. A bal margó is mindaddig jelzi a régen történt esemény rezgését, amíg az ember nem simítja magába, amíg nem közömbösíti. Mert a múlt eseményeinek jelenben érzékelhető "hologramteste" az őt megjelenítő, más szavakkal a kibocsátó információhoz kötődik, ezért a kivetülés mindaddig él, ameddig a kibocsátó - legyen az tárgy vagy esemény megélője - energiával látja el.

A keleti filozófia szerint minden káprázat, ami körülvesz bennünket, vagyis az anyag, a tér csak illúzió, ami valójában nem létezik. De, akkor mégis mit látunk? 

Nézzük meg, hogy a csukott szemes írásból szerzett tapasztalatok ezt hogyan közelíti meg. Nem abból indul ki, hogy egy látható dolgot káprázatként kezel, hanem abból, hogy amit látunk magunk körül, az az Időben levés ezer arca. Lehet, elsőre ez is legalább olyan meredek, mint a káprázat világa, de a csukott szemes kézírásnak a mondanivalója akkor teljesedik ki, ha mindent, amit látni benne, azt Idő vonzataként fogjuk fel. A következőről van szó.

Kezdjük talán azzal, hogy a papírlapon (így valószínű a Világegyetemben is) a tér attól tér, hogy az ott zajló eseményeknek részesei voltunk, vagyunk. Aminek nem voltunk részesei, az egyszerűen nem tud megjelenni a papíron. A részesség azt jelenti, hogy megjelentünk valahol, tapasztaltunk valamit, ami cselekvés. Azért cselekvés, mert az érzékszervi tapasztalás mozdulathoz kötődik. Azért kötődik mozdulathoz, mert pl. a fény hullámának találkoznia kell a szemünkkel, fizikailag érintkeznie kell vele, hogy továbbítódni tudjon az agy felé inger formájában. 

Cselekedni viszont csak Időben lehet.

Az Időt alapvetően fogalomként határozzák meg, viszont a benne zajló cselekvés itt a Földön csak kézzel fogható dologhoz, vagyis anyaghoz köthető, így elsőre, az Idő fogalmát nehéz összegyúrni az anyaggal. Pedig a papíron kirajzolódó tintanyom az Idő síkjára utal. Az idő cselekvése mutatkozik meg a pontról pontra haladó kék folyadékkal, mert amikor írunk, a tintanyom, mint anyag, időbeliséget képvisel. A betűk térben való megjelenésének értelmét a mögötte meghatározható idősík adja.

Ha csak egyetlen pöttyöt is ejtünk a lapon, ezzel a jellel máris behatároltuk magunkat az időfolyamban, mert fixáltuk magunkat, mert pozízionáltuk pillanatnyi hollétünket. A valahol lenni azért cselekvés, mert a lenni, mint létige azt jelenti, hogy az "Idő-ben" cselekszünk, az "időfolyamban" vagyunk (létezünk) és érzékelünk. Ebből kiindulva, figyelembe véve a keleti filozófia "térkáprázatát" és hozzátéve a papíron megjelenő jel térbeliségének időbeliségi lényegét, azt a következtetést lehet levonni a csukott szemes írás vizsgálatakor, hogy:

Az Anyag az "Idő vizualizált cselekvése"

Tehát az anyag az cselekvés. A keleti filozófia az anyagot talán azért véli káprázatnak, mert az Idő nem látható, és az anyag pedig ennek a nem láthatóságnak a kézzel fogható cselekvése, vagyis igéje. És ha az anyag nem főnév, hanem ige, akkor hogy is lehetne kézzel fogható? 

Ha egy kődarab VAN, már cselekszik, hiszen létigével rendelkezik. Ha nem tudnánk azt mondani rá, hogy VAN, akkor ez a kő nem létezne, mert nem társulna hozzá létige, ami cselekvésként definiál bármilyen dolgot. Ezért mondható el, hogy az anyag az cselekvés, eg folyamat. Tehát, ha a kérdése nem a "mi?", hanem a "mit csinál?", akkor az "Idő vizualizált cselekvése", vagyis az anyag, ami cselekvő, csak káprázat lehet a keleti bölcselet szerint. A vinemkont azt a lehetőséget nyújtja felénk, hogy nem káprázatként, hanem valóságként élhetjük meg a bennünket körülvevő világot, mégpedig az Idő-ben levés vonzataként.

Földi értelemben teljesen mindegy minek nevezzük azt a dolgot, amit érzékelni tudunk, vagyis látjuk, halljuk, érintjük, mert a lényeg abban rejlik, hogy az energiát, a hullámot, a mezőt csak akkor látjuk, halljuk és tudjuk érinteni, ha van egy hordozó, ami a cselekvést, az igét a bennünk lévő érzkszervvel ütközteti. A tapasztalásról szól a földi lét. Ha az eseményt nem tudjuk valamelyik érzékszervünkhöz tapasztani, akkor azt nem éljük meg. Viszont a felmenőink által megélt esemény tapasztalása is hatással van életünkre. Ez az őseink megélései, emlékezete, amit a leszármazottak képesek magukban hordozni.

A papíron megjelenő betűk szavak értelmezése időviszonyon keresztül történik, vagyis nem hely- hanem időkoordináta alapján. Idő, mint például gyerekkor, mint reggel vagy röpke jelen. Mivel a térben való megjelenés lényege az időbeliségében fogalmazódik meg, ezért a térszimbolika olyan Időkeretet testesít meg, amiben az Időhöz való viszonyulás több síkon, helyesebben több kiterjedésen történik. A tériség pontosan azért szimbolika, mert az Idő-t jeleníti meg, azt vizualizálja. 

A fent-lent idősík nem más, mint a megélés töltete. E három időtengely találkozása mentén rajzolódnak meg betűink, soraink, vagy merészen tovább lépve az életünk, annak is a keresztje. A három időkiterjedés keresztezése adja meg számunkra azt a lehetőséget, amikor, amiért és ahogyan az Idő-ben tudunk cselekedni, vagyis fizikailag tudunk megnyilvánulni. Ez a "kereszt"-ség kísér bennünket és bontja ki életünk tériségét.

A Tér az "Idő vizualizált cselekvésének" kiterjedése

Röviden, az anyagként érzékelt cselekvés, rezgés kiterjedése az Időben, vagyis önmagában. Ha nincs cselekvés, amit vizualizálunk az Idő-ben, akkor anyag sincs. Lásd a kő példája. Ha nincs a VAN, akkor nincs mit látni, vagyis nincs kő, mert a VAN igéje nélkül nem tud "cselekedni", mint anyag, ezért nem is tudjuk érzékelni. Számunkra nem látható, nem tapintható, azaz nem létezik. Még a gondolatnak is hozzá kell tapadnia valami hordozóhoz, különben hogyan lehetne a gondolat nehéz, avagy könnyű, és hogyan is tudnánk megjeleníteni a papíron. Olyan finoman szőtt az anyaga, hogy földi érzékszerveinkkel nem érzékeljük. Vagy tudja valaki, hogy honnan jön a gondolat?

A gondolatnak (ami eleve cselekszik, hiszen VAN) hullámai vannak, a hullám energiára utal és van mezője. Az energia mozog, vagyis cselekszik. De cselekedni csak anyagként (valamihez tapadva) lehet itt a földön és akkor, ha az Idő-ben létezik. Ha nincs anyag, nincs tér sem. Mert nem a tériség jeleníti meg az anyagot, más szavakkal nem a térben van az anyag, hanem az anyag hordozza magában s építi fel a tér információit az Idő-ben s válik térré. Igazából akkor áll össze a kép, ha azt mondjuk, hogy tulajdonképp minden ugyan az. Vagy minden anyag, vagy minden idő, vagy minden rezgés különféle érzékelhetősége.

Egy fehér papír, az csak egy "üres" lap (egy űr), de amikor írunk, akkor a tintanyom az "Idő vizualizált cselekvése"-ként, vagyis mint anyag, mint sűrű rezgés építi fel önmaga kiterjedését, azaz a tériséget, nyomot hagyva ezzel az "időszövet" szövevényén. Így születnek a betűk, szavak, sorok. A legkisebb jelben is benne foglaltatik az, hogy adott írásban mekkora lesz a sortávolság, a margó, a betűméret. Bizony, már egy pötty is tartalmaz minden, az egészre vonatkozó információt, amit akkor látunk meg, amikor az anyag, mint az "Idő vizualizált cselekvése" kiterjed és tériséget alkot.

Abban a pillanatban, hogy a papíron hagyjuk az első tintanyomot, jelezzük, hogy tudatunk megjelent a földi létben. Érzékelhetővé vált. Tapasztalatot szerezhet és más is megtapasztalhatja. Ennél az első nyomhagyásnál számunkra láthatatlanul, de már létezik a végeredmény - az íráskép - egy energiamező mentén. Ez a lenyomat, nemcsak az addig megélt tapasztalásunk, örömünk, bánatunk, viszonyunk a dolgokhoz de őseinké is. Írás során ezt az energetikát jelenítjük meg az "Idő vizualizált cselekvésével", vagyis érzékelhető rezgéssel, ami jelen esetben a tinta. A tintanyomos életünk folyama azt mutatja meg, hogy éppen hol tartunk a létezésben. Egy pillanatfelvétel az összefüggések láncolatában. 

A papíron, bármennyire is hihetetlennek tűnik, már egy előre "megírt" KÉP-et jelenítünk meg úgy, hogy az időszövet addig megformált réseinek "mintázatát" jeleníti meg a tinta. Ám ez nem független tőlünk, hiszen, amit a tollvonás követ azt jórészét mi magunk hoztuk létre.  A kis repedéseket, a hézagokat, a dombokat és lejtőket. Minden addigi gondolatunk, érzésünk, a megélt eseményekhez való viszonyulásunk tollhegyig tartó útja jelenik meg a kézírás során. Helyesbítek. Minden addigi általunk és őseink által, olyan megtapasztalt élmény kerül felszínre a kézírásban, ami nem simult az Időszövetbe és hegként vagy akár nyílt sebként él bennünk tovább zavaróan. 

A dolgokkal való szembenézés hulláma kioltó jellegű.

A vinemkont nem csak a bibiket, a gödröket és dudorokat, a hegyesen kiálló csúcsokat tárja elénk, hanem egy térképet, amin eligazodhatunk. Segít meglátni azt az utat, amit járunk, hogy változtathassunk ha eltévedtünk volna. Múlandóságunk és tökéletlenségünk fölé segít emelkedni a vinemkont, s hogy ne ragadjunk bele tapasztalásaink feldolgozatlan mocsarába.

A szemünkkel nem érzékeljük a teret. Az ember számára a tér csak úgy tud kibontakozni, ha fizikailag meg tudja fogni azt. Nem véletlen, hogy a kisgyermek mindent megfog, a szájába vesz, mert az "Idő vizualizált cselekvésének" a kiterjedését csak tapintással lehet érzékelni, felfogni és megérteni. Ezért, amikor a gyermek kezébe vesz egy labdát, forgatja azt, ráfekszik és gurul rajta, akkor a labdán keresztül éli meg a tériséget, fogja fel, hogy IDŐ-ben van. 

Mivel a tériség benne van az anyagban (a rezgésben), belőle fakad, ezért képletesen szólva, egyetlen ecsetvonásban is ott van az egész festmény. A kész mű pedig nem más, mint egyetlen ecsetvonás információ tartalmának kibontakozása, kiterjedése. Ide vonatkoztatva az "ahogy fent, úgy lent" gondolatiságát, szinte magától értetődő, hogy egyetlen pont magában hordozza az egész világot. 

De vajon mi a cselekvés? 

A cselekvés áramlás

Amikor azt mondjuk, hogy az anyag az "Idő vizualizált cselekvése", azzal azt is mondjuk, hogy az anyag az "Idő vizualizált áramlása", ami az időkiterjedések mentén hol megerősítik, hol gyengítik egymást, mert alaptermészete a hullám. A cselekvés a LétIge áramlása. Megfordítva az Ige szót egi, azaz Égi-t kapunk, vagyis a cselekvés Égi áramlás. Az "ÉgIge" az első hang hulláma, ami mindent összeköt egymással, rámutatva az eredő egyre, a forrásra. A részecske anyag, az anyag az "Idő vizualizált cselekvése", a cselekvés áramlás, aminek természete a hullám. A hullám pedig energia jelenlétét mutatja. Ezt az energiát az Igével kapjuk "odaföntről".

Anyag, energia, cselekvés. Ez a hármas az ember működésének alapja. Anyag, mint fizikai test, energia, mint lélek és cselekvés, mint szellemiség. Az anyag-ság miatt válunk érzékelhetővé (mérhetővé). A lélek energiája tartja fenn a testet, a szellemiség cselekvése vagy ha jobban tetszik a cselekvés szellemisége adja meg a tetteink minőségét. Ez a hármasság a kézírásban jól nyomon követhető.

Az anyag csak létigével létezhet. Van. A Van, mint létige, cselekvő, tehát az anyag eleve cselekvő. A cselekvés áramló, amit az égi Ige energiája táplál.

És az Idő a megfoghatatlanságával? Róla mit sugall a vinemkont?

Az Idő egy nem látható szövet.  

Vagyis anyag. Ha pedig anyag, akkor nem más, mint hullám. Egy hatalmas hullám. Nem másodperc, nem óra, hanem szerves háttér. Láthatatlan, de benne válik minden láthatóvá, érzékelhetővé, vagyis élővé. Mindent magába foglal, ami számunkra létezik; az Ige hullámának látható és nem látható esszenciáját, úgymint vizualizált cselekvést, vagyis az anyagot és a nem anyagi dolgot egyaránt. Az Idő nem egy fogalom, hanem az érzékelhetővé, a tudhatóvá vált Ige szövete, a világ elevenségének háttere. Ami a Földön érzékelhető és tudható, az mind az Ige energiájának  megjelenése. 

Ebben a szövetben, vagy ezen a szöveten az Ige hulláma hangként, anyagként, tériségként tudatja érzékszerveinkkel, földi tudatunkkal létét. Bár az Időt nem látjuk, de a benne vizualizált cselekvést már igen. Ezért tűnik úgy, hogy az Idő múlik. Az Idő a hatalmas hullámhossza miatt számunkra mozdulatlan, csak az Ige fejeződik ki, az mozdul benne. Ezt érzékeljük múlásnak, időfolyamnak. Az Ige hulláma fodrozza azt a cselekvést, amit anyagként vizualizálunk, ha az Idő-ben vagyunk. A másodpercmutató körbejárásával nem az Idő múlik, nem az változik, hiszen nem lesz több, se kevesebb.  A másodpercmutató, amit detektálásunk rögzít, megkapva a VAN cselekvőképességét anyagként összekapcsolódik a létezés igéjével. Létezni viszont, mint már említettem, itt a földön csak Idősíkban lehet. Azért tud mozdulni a másodpercmutató, mert benne van az Időben.  

Talán helyesebb lenne úgy látni a három vektort, hogy magasságidő, szélességidő és mélységidő, mivel egyikük sincs meg az Idő nélkül. 

Ahhoz, hogy az Idő láthatatlanságában megfoghatatlanságában zajló eseményeket felfogjuk, kellenek a szemek, amikkel összeomlasztjuk a fényhullámokat, kellenek a fülek, amivel a hanghullámokat összeomlasztva hallhatóvá válnak számunkra ezek a hullámok. Az Idő-ben létezés megtapasztalásához kellenek az érzékszervek és az érzetek felfogásához nem érzékszervhez kötött Tudattal kell rendelkeznünk, megértéséhez pedig gondolkodó elmével. Tudat nélkül nem lennénk tudatában annak, hogy épp az Idő-ben vagyunk, hogy érzékelünk és cselekszünk. Hasonló a hasonlót vonzza, ezért ha valaminek a tudatában vagyunk, annak is kell hogy legyen tudata, máskülönben nem érzékelnénk, hiszen a tudat tudattal tud kapcsolódni.

Amikor azt mondjuk, hogy szép az idő, azt is mondjuk, hogy szép az Ige, szép a teremtett világ. A legparányibb részecskétől a Világegyetemig az Igét tapasztaljuk meg általa. Egy kisgyermek önfeledt boldogsága abból is fakad, hogy ő még tudja, bármit csinál, az Időn keresztül az Örökkévalóval ismerkedik, az Igével játszadozik. Az Idő mindaz, amiben megformálódik és elenyész minden, amit magunk körül látunk.

Ember bármennyire is szeretne, nem tud teremteni, csak a már meglévőből alkotni és emlékezni. Mert akármilyen magaslatra jut is el valaki, mindig felteheti a kérdést:

"és azt ki hozta létre?"