Térszimbolika /folyamatosan bővül!/

A kézírás értelmezésének sarkalatos pontja.

/Folyamatosan bővítem, érdemes időnként visszatérni!/

A térszimbolika alapját Pulver fektette le és Grünwald fejlesztette tovább. Az utóbbbiét láthatjuk ezen az ábrán.

De a térszimbolika mögött meghúzódik egy idősík is. A múlt-jelen-jövő síkjait azonban sokkal árnyaltabban lehet és kell is megfogalmazni, mint egyszerűen csak úgy, hogy múlt-jelen-jövő, mert ennél az írásmódnál az idősíkok visszatérhetnek, illetve átjárhatnak egymásba. Így lehetséges az, hogy a múlt múltja egyben lehet a jövő jövője is, illetve a múlt jövőjéből van átjárás a jövő múltjába.

A sorok befejezésével az mutatkozik meg, hogy amit a múltban kaptunk, s azt elfogadva vagy átalakítva, hogyan tudjuk alkalmazni a külvilág felé, az emberi kapcsolatainkban. Az írás vége felé, az utolsó sorok pedig valamiféle jövőképet is felvázolnak, mert a jövő-jövője időzóna már a következő napok, hetek lehetséges alakulását lebegteti lelki szemeink előtt, hiszen a jövőt az is alakítja, hogy előtte mik történtek. Egy egymásra írt sorok sötét tónusával befejezett írás után valószínűsíthető, hogy a folytatás sem lesz másként, de legalábbis az érzékelhető, hogy nem lesz könnyű dolga az írónak.

Mi a különbség a "múlt jövője" és a "jövő múltja" között?

Elsőnél a múltra fókuszálunk. Az jelenik meg, hogy mi az a múltbéli esemény, ami még most is (a múlt jövőjében) hatással van életünkre. A másodiknál a jövőre fókuszálunk és az jelenik meg, hogy az elképzeléseinkhez elegendő muníciót sikerült-e begyűjteni a múltban. Tulajdonképp az első egy minőségi, míg a második egy mennyiségi begyűjtés.

Alábbi ábra az előzőnek a finomhangolása.

A múltban befogadunk, a jelenben átgyúrunk, a jövő felé pedig kiadunk, alkalmazunk. 

Hogy lehet azt értelmezni, hogy "csatlakozás", illetve "csatlakozás bontása"?

Amikor írunk, akkor rácsatlakozunk egy olyan "világhálóra", aminek minden ember a tagja. Láthatóvá válnak a reakcióink, mások reakciói közvetlenül és közvetetten is. Minden hatás, ami ér bennünket meg tud jelenni a fehér papíron és az is, hogyan reagálunk ezekre betűk szintjén.

Amikor felemeljük a sor végén tollunkat, az nem azt jelenti, hogy húúú, elfogyott az élettér (papír), most itt a világ vége. A felemelt tollvég utáni lét olyasmi, mint amikor a valóságban elmegyünk aludni. Nem szűntünk meg, testünk pihen, lelkünk gyógyul, tudatunk meg valamerre kóricál. Másnap reggel, amikor felébredünk (valaki megnyomja az újraindítás gombot), velünk marad az előző nap tapasztalata, összegzése, kiálmodása. Az írásban is, ahogy a sor végétől visszaér kezünk a következő sor elejéhez és elkezdünk ismét írni, itt bizony megjelenik az előző sor tapasztalata és az a másokhoz fizikai csatlakozás nélküli kapcsolódás lenyomata, ami látatlanul köt bennünket össze őseinkkel, a szomszéddal vagy valamelyik bolygóval. Ha semmi nem történne velünk alvás közben, vagy amíg tollunk visszasiklik a lap bal széléhez, akkor minden reggelünk ugyanolyan lenne és minden sorunk ugyan úgy kezdődne, mint az előző. De, nem így van.   

A papírlap, mint élettér?

Igen, és ezt nagyon komolyan kell venni. Minden, ami, amikor és ahogyan történik velünk, ahogyan viszonyulunk dolgokhoz, eseményhez, fogalomhoz, az a papíron megjelenik a megfelelő módon és idősíkban. Ebből az is következik, hogy minden, ami a diktált vagy saját szövegtől külön jelenik meg a papíron, annak kitüntetett szerepe van. Példaként említem meg a következőt: az általam diktált "A déli harangszó kondulása"  első hangja az "a" betű. Ezzel a hanggal tud kapcsolódni a papírlaphoz, s ezáltal a földi léthez az író személy. De, ha az "a" betű előtt bármit is megjelenít a papíron, az bizony már nem a földi léthez tartozik, mivel a földi érzékszerveivel felfogott hang leírása előtt képződött. Ha nem a diktált szöveg, vagy nem a saját gondolatiság része, akkor vajon miért és honnan kerül oda bármilyen jel is? Honnan és miért jelenik meg a papírlapon egy olyan energia, ami a másodperc töredéke alatt olyan testté, tintanyommá képes formálódni, amit tudunk értelmezni?

Fent és lent, közel és távol.

Röviden. A fönt-lent megnevezés a papírlaphoz viszonyul, a távol-közel pedig az emberhez.

Normál körülmények között egy asztalnál ülve írunk, a papírlap pedig vízszintesen az asztalon fekszik. A hagyományos grafológiában az írásjegyek összes meghatározása sztenderdhez, egymáshoz és a lapszélekhez mérten fogalmazódnak meg. Ám mivel az író személy a kiindulópont, ezért a megélt eseményeket az ő szemszögéből is ildomos lenne figyelembe venni. Így nézve a cím már nem "fönt" van, hanem az írótól távol, és ahogy közeledik az írással a lap aljához, az aláírás már nem "lent" van, hanem az íróhoz közel.

Tehát, a fönt és lent csak a papírlaphoz képest állják meg helyüket, de nem a kiindulóponthoz, vagyis az íróhoz viszonyítva. Éppen ezért kell őhozzá mérten is meghatározni az írás helyzetét. Ez amennyire apróságnak tűnik, annyira fontos.

Ha egy vízszintes irányultságot függőlegesnek veszünk, azért sem helyénvaló, mert akkor mit mondunk a tényleges függőlegesre, ami ugyebár merőleges a papírra? A "g" betű hurokszára is csak a papírhoz képest alsó, mert amikor leírjuk, akkor az egyáltalán nincs lejjebb a betűtestnél, nem a föld felé közelít, hanem az író személy testéhez. Erről bárki meggyőződhet, aki leír egy "g" betűt. 

Írásban mit jelent az, ha valami közeledik felénk, vagy távolodik tőlünk?

Csak, hogy ne legyen olyan egyszerű, kétféle közeledés-távolodás fedezhető fel a csukott szemes kézírásban. 

1. Amikor valami közeledik felénk, legyen az a "g" betű hurok része, egy szó, egy sor, vagy sorok, netán írástömb rész, azt fejezi ki, hogy a kézzel fogható világ felé közelít. Így a jelzés mögött bizony húsba vágó gondolatiság jelenik meg. Kevésbé számít a szellemiség, a magasabb eszmék, mert azzal nem lehet megetetni a gyereket, kifizetni a számlákat. Filózhat az ember egy vérző seb felett, de ha nem kötözi be valami anyagi dologgal, mondjuk gézzel, még el is vérezhet. 

Tehát a földi lét anyaggal terheltsége azáltal fejeződik ki, hogy a fizikailag megjelent testünk felé közelítenek betűink. Ez a szemlélet kicsit a Maslow-piramis lényegét tükrözi, ami egy szükséglethierarchia. Vagyis, akinek a sorai a fizikai testéhez közelednek, az kevésbé fog azon elmélkedni -hacsak nem a munkája -, hogy milyen érdekes jelenség a tiszavirágzás, inkább azon töri a fejét, hogy fizikai lényét miként tarthatja biztonságban. Az anyag itt fontosabb szerepet játszik, mint annak szellemisége.

Amikor pedig távolodik tőlünk valami, akkor egyszerűen megfordítjuk a fenti gondolatmenetet, vagyis ilyenkor légiesebbé válik a sor mögötti tartalom. Nem nehezedik rá a szóra vagy sorra a test fenntartásának súlya, ezért eltávolodhatunk attól, hogy szellemiséggel átitatva közelítsünk a tőlünk távoli égi szférához.  

Fokozatok mindkét esetben vannak. Az erőteljes közelítés a fizikai testünkhöz előhívja a zsigerből, ösztönök szintjén történő megélést, amolyan életszagú reagálást, míg, ha a szellemiség felé látunk nagy mértékű, vagy kiugró közelítést, az már inkább a fizikai világ "valóságától" való lilaködös elrugaszkodást hordozza magában. 

2. A másik "közeledik-távolodik" vektorirány a papírlapra merőleges, de legalábbis szöget zár be vele. Ez a doppler jelenségből adódik és a fizikai testünkkel párhuzamos. Fontos különbség a két hasonló megnevezésű irány között, hogy míg az, amelyik a papírral párhuzamosan, tehát vízszintesen mozog az szemmel is teljesen jól kivehető és mérhető (pl. a g betű szára, vagy a lap felső széléhez közelítő sor, amit a klasszikus grafológia felfelé tartó sornak nevez), addig a doppler jelenséghez köthető távolodást és közeledést a tudatunk érzékeli, értelmezi, mivel itt egy jelenséghez kapcsolódó látvány mögötti működést fogunk fel, hasonlóan a 3D-s képekhez.

Ezzel kapcsolatos ábrát a Tudós betűkön belül a Doppler jelenség a kézírásban cím alatt látható. Ott a kék, illetve piros nyilak a papírlapra merőlegesek.

Megjegyzés: Ha találok megfelelőbb szavakat a két különböző irányú közeledés-távolodásra, le fogom írni. 

folyt.köv.